Az elmúlt két napra nem igazán van szó... Egyszerre voltak érdekesek és rémisztőek, viccesek és siralmasak, de az biztos, hogy jó darabig nem felejtkezem meg róluk. Nézzük is, miért...
Szerda reggel a szokásos félelemmel sétáltam a bázisba, hogy megtudjam, aznap hol is fogok dolgozni, de csak nem találtam a nevem a táblán. Végül megtaláltam az "operation special" alatt. WTF? A konyhában fogok dolgozni, vagy mi? Aztán látom, hogy a dolog három részre van osztva: Hyperion, Casey's Corner, Nep. Jön Anni, egy finn lány aki már egy ideje itt nyomja, és közli velem, hogy "hú, te a Nepben fogsz dolgozni, az tök jó!". NEP? Mi az a NEP?? A térképpel a kezemben fel-alá rohangáltam, remélve, hogy valaki érdemi választ ad a kérdésemre, de végül ez nem nagyon jött össze, mert már vittek is két másik lány társaságában a Nepbe. Mint kiderült, a Nep az néhány Main Street-i éttermet foglal magában, ahova azért kellett mennünk, mert nem volt aznap túl jó idő, így nem volt szükség annyi fagyiskocsira, illetve ahol - hozzánk hasonlóan - nem mindig ugyanott dolgoznak az emberek, hanem körforgásban... Na, ezt a körforgást én is megismerhettem. Kérdezték tőlem, hogy volt-e kasszás képzésem, hát mondom volt, csak azt felejtik el, hogy nálunk senki sem tudja, hogyan kell igazán kezelni a dolgot, mert mi nem fogadunk el semmiféle kedvezményre jogosító kártyát, semmilyen kupont, csekket, stb. Nálunk csak a készpénz és a bankkártya megy, meg még elvileg a traveller's check, de azt mi nyáriak nem fogadjuk el, mert fingunk sincs arról, mit is kéne kezdenünk vele... :) Ennek tudatában kissé rettegve álltam be a Victoria's étterem kasszájába, hiszen nem csak, hogy semmiféle fizetőeszközt nem ismerek, de nem vágom azt se, hogy miket árulnak ott, mi mennyibe kerül meg ilyenek. Ráadásul ezekben a szemét éttermekben ha valamit rosszul ütsz be a gépbe, akkor azt te nem tudod kitörölni, hívni kell valakit, aki kitörli neked. Kár, hogy azt se tudtam, hol kell az emberkéket keresni... Az ilyenek tudatában elég idegesítőek azok a vevők, akik a kétféle pizza közül sem tudják eldönteni, melyiket akarják, és előbb bemondják, hogy a royalt kérik, aztán mégis inkább a négysajtos kell, meg akik először csak egy pizzát kérnek, én beütöm, és aztán közlik, hogy ja igen, mégis inkább menüben legyen. Hamar megtanultam tehát, hogy először összerakom a rendelést, és a legvégén ütöm be csak a dolgokat a kasszába, de még mindig maradtak problémáim. Jöttek például az emberkék a kuponjaikkal. A szerencsétlen csajt, aki a mellettem lévő pénztárgépnél dolgozott, kb ötpercenként zaklattam valamivel, és bár mindig segített is, azért mégsem volt valami segítőkész. Ugye a team leaderek és hasonlók már hozzá vannak szokva a sok hülye külföldihez, és bár csak és kizárólag franciául hajlandóak beszélni, azért igyekeznek visszafogniuk magukat és lassan beszélni, addig ez a csaj abszolút nem zavartatta magát ilyenekkel, és amikor kérdeztem valamit, ő csak ledarált valamit válaszul, amit nem, hogy nem értettem, de még csak abban sem voltam biztos, hogy franciául volt... Na, hát így telt el körülbelül 2,5 óra, és mire nagyjából beletanultam a dolgokba, és már ment volna a dolog, elküldtek ebédelni...
Ebéd után - bár először eltévedtem, mert nem találtam a bejáratot a Nep-be - egy kicsit lelkesebben tértem vissza, hiszen már mindent tudok, de aztán csak néztem, hogy miért nincs már kint a nevem a Victoria's tábláján... Szerencsére pont jött egy ottani team leader, aki mondta, hogy na hát én most nem a Victoriába megyek vissza, hanem a Cookie Kitchenbe... Mikor látta a rémült arckifejezésem, akkor mondta gyorsan, hogy ne aggódjak, az nagyon könnyű. Tényleg az is volt végül, mert csak egy kiadóablaknál voltam, és csak és kizárólag sütiket árultam, és az emberek az ablakon keresztül meg tudták mutatni, mit akarnak, úgyhogy nagy félreértések sem voltak. Ráadásul itt egy spanyol fiúval, Albertóval dolgoztam együtt, aki jóval barátságosabb volt, és akinek egyrészt a franciáját is értettem, meg akivel angolul is lehetett társalogni. Itt csak olyan problémák voltak, hogy volt például négyféle fánk: csokis, vaníliás, sima meg Mickey egér fej formájú, és sosem tudtam, melyiket akarják, mert mindig csak azt mondták, hogy kérnek egy fánkot. Vagy kérnek egy cookie-t. Na de csokisat vagy simát?? Meg kérnek egy muffint. De melyiket?? Szerencsére Alberto egy darabig segített, és mire elment, én már profin árultam a sütiket, de nem sokáig - ismét jött egy csávesz, hogy na akkor most megyünk és megszámoljuk a pénzt...
Érdekes volt a pénzszámlálás, mert teljesen máshogy ment a dolog, mint nálunk, viszont sokkal gyorsabb volt. A csávesz nagyon meg is dicsért, mert nem csak, hogy mindösszesen 1 cent minuszban voltam, de a kezembe nyomott egy olyan zacskót is, amit még sosem láttam, és simán kitöltöttem meg ilyenek. Kérdezte is, hogy dolgoztam-e korábban a Disneynek, mondtam nem, erre mondta, hogy "very good!" meg hogy milyen gyorsan tanulok. Hi-hi, jó nap az egónak. Vagyis eddig jó volt...
El is kezdtem gondolkozni, hogy hát van még egy órám, mi a fenét fogok most csinálni, hiszen a kasszámat már leadtam... De aztán gyorsan mondták: megyek a Gibson Girlbe, és filler leszek. A Gibson Girl az a Ben & Jerry's fagyit áruló hely, szóval először tökre megörültem, hogy oda kerültem, de aztán amikor beraktak oda, akkor elgondolkoztam, mi a fenét fogok ott csinálni. Szerencsére ott volt Matthias, aki az egyik magyar fiú, Tomi szobatársa, úgyhogy már ismerem, így aztán hozzá fordultam kétségeimmel. Kérdezte, hogy akarok-e neki segíteni fagyit pakolni, hát mondom nem igazán... de aztán körbenéztem, és látom, hogy ott csak ez van, meg a palacsinta, ami itt az esküdt ellenségemmé vált, szóval végül mégis beadtam a derekam, és nekiálltam az ott dolgozó lányoknak összerakni a rendeléseket, amiket a kedves kis vendégek kértek. Na nehogy azt higgyétek, hogy fagyit lapátolni olyan könnyű, mint otthon, amikor kiveszed a kis fagyisdobozt a hűtőből... Ezeknek a fagyiknak a nagy része olyan kemény volt, hogy bármit csináltam, csak ilyen kis darabkák jöttek ki. Állandóan derékig benne voltam már a fagyiban, de így sem sikerült sosem egy rendes nagy gombócot készítenem, mindig 3-4 kisgombócból lett egy nagy. Ráadásul én a fagyisor egyik részét el sem értem, hiába feküdtem már fel a pultra, így aztán mindig csak az alsóból táplálkozhattam, ami mindig a legkeményebb volt. Eskü megizzadtam a végére, és azt vártam, hogy másnap karizomlázzal ébredek majd, szóval örültem, hogy mindössze egy órát kellett ilyen körülmények között eltöltenem. Mikor lejárt a munkaidőm, talpig csokisan, szomorú szemekkel néztem mindenkire, hogy elmehetek-e... Soha többet nem eszem fagyit... :)
Ezek után tegnap már annak megörültem, hogy nem kell máshova mennem dolgozni. Bár eredetileg a crepe/panini kocsihoz osztottak be, hamar elkezdtem hisztizni, és gyorsan kicseréltem a dolgot Ágival, aki egész nap üdítős/fagyiskocsikon lett volna. Boldogan árultam az üdítőket, ám valamiért igencsak hamar végeztem és épp azon elmélkedtem, hogy még mi a fenét fogok itt csinálni egy órán keresztül, amikor odajött egy nő, és kérdezte, hogy tudok-e maradni egy órát pluszban... Hát mondom tudok, ugye erre nem illik azt mondani, hogy nem tudok, ha tényleg tudok, meg ezek után úgyis 3 nap pihim lesz, meg 1600 forint, meg ilyenek... Erre mondja, hogy jó, akkor a parádéban fogok dolgozni... MIVAN???
Ilyen az esti Fantillusion parádé... Itt fogok dolgozni???
Apró örömtáncban törtem ki, mire csodálkozva rámnéz a csaj, hogy én ennek így örülök? Hát naná! :) Vicces is volt a dolog... Több, mint egy órával az esti parádé kezdete előtt odaállítottak az egyik ilyen kordon mellé, hogy na, akkor nekem itt kell majd rendet tartanom, semmi nem nyúlhat túl a kordonon, stb stb. A probléma csak annyi volt, hogy - gondolom nem véletlenül - a parádé első részére tettek, ahol valamiért amúgy se szokott túl sok ember lenni, és ahol így 1 órával korábban még az égvilágon senki nem volt. Jó ideig fel-alá mászkáltam, meredtem a semmibe, majd elkezdtek szállingózni oda is az emberek, akiket lehetett idegesíteni azzal, hogy a cipőjük egy centivel túlnyúl a kötélen. Ám mivel ilyen kevesen voltunk ott, elég kis családias hangulat alakult ki, ahol egy családdal állandóan hülyéskedtem, meg ahol két angol kislány visongva köszönt, mikor elmentem mellettük... Nem sok dolgom volt, ugyanis a legtöbben rendesen viselkedtek (vagy legalábbis én így éreztem), és tökre vártam, hogy kezdődjön már az esti felvonulás - ilyen jó helyről ugye még sosem láttam, lol. Nagyon durva látvány is volt az egész, meg tök poénos, ahogy mész és Chip és Dale meg a többiek ott sétálnak el melletted, de aztán kezdtem nagyon rosszul érezni magam, hogy fel-alá sétálok ott, és állandóan belemászok a vendégek látómezőjébe, főleg azért, mert nem nagyon láttam, hogy a többiek is ezt csinálnák. De végül egy harmadik ember is azt mondta nekem, hogy fel-alá kell sétálnom, szóval engedelmeskedtem, és csak néha álltam meg, hogy jól megbámuljam magamnak Eric herceget meg a többieket. Vicces volt a dolog, remélem még máskor is hívnak majd parádézni... :)
Viszont remélem, hogy többször nem kell a Ben & Jerry'sben dolgoznom!!!!!
:)
Ebéd után - bár először eltévedtem, mert nem találtam a bejáratot a Nep-be - egy kicsit lelkesebben tértem vissza, hiszen már mindent tudok, de aztán csak néztem, hogy miért nincs már kint a nevem a Victoria's tábláján... Szerencsére pont jött egy ottani team leader, aki mondta, hogy na hát én most nem a Victoriába megyek vissza, hanem a Cookie Kitchenbe... Mikor látta a rémült arckifejezésem, akkor mondta gyorsan, hogy ne aggódjak, az nagyon könnyű. Tényleg az is volt végül, mert csak egy kiadóablaknál voltam, és csak és kizárólag sütiket árultam, és az emberek az ablakon keresztül meg tudták mutatni, mit akarnak, úgyhogy nagy félreértések sem voltak. Ráadásul itt egy spanyol fiúval, Albertóval dolgoztam együtt, aki jóval barátságosabb volt, és akinek egyrészt a franciáját is értettem, meg akivel angolul is lehetett társalogni. Itt csak olyan problémák voltak, hogy volt például négyféle fánk: csokis, vaníliás, sima meg Mickey egér fej formájú, és sosem tudtam, melyiket akarják, mert mindig csak azt mondták, hogy kérnek egy fánkot. Vagy kérnek egy cookie-t. Na de csokisat vagy simát?? Meg kérnek egy muffint. De melyiket?? Szerencsére Alberto egy darabig segített, és mire elment, én már profin árultam a sütiket, de nem sokáig - ismét jött egy csávesz, hogy na akkor most megyünk és megszámoljuk a pénzt...
Érdekes volt a pénzszámlálás, mert teljesen máshogy ment a dolog, mint nálunk, viszont sokkal gyorsabb volt. A csávesz nagyon meg is dicsért, mert nem csak, hogy mindösszesen 1 cent minuszban voltam, de a kezembe nyomott egy olyan zacskót is, amit még sosem láttam, és simán kitöltöttem meg ilyenek. Kérdezte is, hogy dolgoztam-e korábban a Disneynek, mondtam nem, erre mondta, hogy "very good!" meg hogy milyen gyorsan tanulok. Hi-hi, jó nap az egónak. Vagyis eddig jó volt...
El is kezdtem gondolkozni, hogy hát van még egy órám, mi a fenét fogok most csinálni, hiszen a kasszámat már leadtam... De aztán gyorsan mondták: megyek a Gibson Girlbe, és filler leszek. A Gibson Girl az a Ben & Jerry's fagyit áruló hely, szóval először tökre megörültem, hogy oda kerültem, de aztán amikor beraktak oda, akkor elgondolkoztam, mi a fenét fogok ott csinálni. Szerencsére ott volt Matthias, aki az egyik magyar fiú, Tomi szobatársa, úgyhogy már ismerem, így aztán hozzá fordultam kétségeimmel. Kérdezte, hogy akarok-e neki segíteni fagyit pakolni, hát mondom nem igazán... de aztán körbenéztem, és látom, hogy ott csak ez van, meg a palacsinta, ami itt az esküdt ellenségemmé vált, szóval végül mégis beadtam a derekam, és nekiálltam az ott dolgozó lányoknak összerakni a rendeléseket, amiket a kedves kis vendégek kértek. Na nehogy azt higgyétek, hogy fagyit lapátolni olyan könnyű, mint otthon, amikor kiveszed a kis fagyisdobozt a hűtőből... Ezeknek a fagyiknak a nagy része olyan kemény volt, hogy bármit csináltam, csak ilyen kis darabkák jöttek ki. Állandóan derékig benne voltam már a fagyiban, de így sem sikerült sosem egy rendes nagy gombócot készítenem, mindig 3-4 kisgombócból lett egy nagy. Ráadásul én a fagyisor egyik részét el sem értem, hiába feküdtem már fel a pultra, így aztán mindig csak az alsóból táplálkozhattam, ami mindig a legkeményebb volt. Eskü megizzadtam a végére, és azt vártam, hogy másnap karizomlázzal ébredek majd, szóval örültem, hogy mindössze egy órát kellett ilyen körülmények között eltöltenem. Mikor lejárt a munkaidőm, talpig csokisan, szomorú szemekkel néztem mindenkire, hogy elmehetek-e... Soha többet nem eszem fagyit... :)
Ezek után tegnap már annak megörültem, hogy nem kell máshova mennem dolgozni. Bár eredetileg a crepe/panini kocsihoz osztottak be, hamar elkezdtem hisztizni, és gyorsan kicseréltem a dolgot Ágival, aki egész nap üdítős/fagyiskocsikon lett volna. Boldogan árultam az üdítőket, ám valamiért igencsak hamar végeztem és épp azon elmélkedtem, hogy még mi a fenét fogok itt csinálni egy órán keresztül, amikor odajött egy nő, és kérdezte, hogy tudok-e maradni egy órát pluszban... Hát mondom tudok, ugye erre nem illik azt mondani, hogy nem tudok, ha tényleg tudok, meg ezek után úgyis 3 nap pihim lesz, meg 1600 forint, meg ilyenek... Erre mondja, hogy jó, akkor a parádéban fogok dolgozni... MIVAN???
Ilyen az esti Fantillusion parádé... Itt fogok dolgozni???
Apró örömtáncban törtem ki, mire csodálkozva rámnéz a csaj, hogy én ennek így örülök? Hát naná! :) Vicces is volt a dolog... Több, mint egy órával az esti parádé kezdete előtt odaállítottak az egyik ilyen kordon mellé, hogy na, akkor nekem itt kell majd rendet tartanom, semmi nem nyúlhat túl a kordonon, stb stb. A probléma csak annyi volt, hogy - gondolom nem véletlenül - a parádé első részére tettek, ahol valamiért amúgy se szokott túl sok ember lenni, és ahol így 1 órával korábban még az égvilágon senki nem volt. Jó ideig fel-alá mászkáltam, meredtem a semmibe, majd elkezdtek szállingózni oda is az emberek, akiket lehetett idegesíteni azzal, hogy a cipőjük egy centivel túlnyúl a kötélen. Ám mivel ilyen kevesen voltunk ott, elég kis családias hangulat alakult ki, ahol egy családdal állandóan hülyéskedtem, meg ahol két angol kislány visongva köszönt, mikor elmentem mellettük... Nem sok dolgom volt, ugyanis a legtöbben rendesen viselkedtek (vagy legalábbis én így éreztem), és tökre vártam, hogy kezdődjön már az esti felvonulás - ilyen jó helyről ugye még sosem láttam, lol. Nagyon durva látvány is volt az egész, meg tök poénos, ahogy mész és Chip és Dale meg a többiek ott sétálnak el melletted, de aztán kezdtem nagyon rosszul érezni magam, hogy fel-alá sétálok ott, és állandóan belemászok a vendégek látómezőjébe, főleg azért, mert nem nagyon láttam, hogy a többiek is ezt csinálnák. De végül egy harmadik ember is azt mondta nekem, hogy fel-alá kell sétálnom, szóval engedelmeskedtem, és csak néha álltam meg, hogy jól megbámuljam magamnak Eric herceget meg a többieket. Vicces volt a dolog, remélem még máskor is hívnak majd parádézni... :)
Viszont remélem, hogy többször nem kell a Ben & Jerry'sben dolgoznom!!!!!
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése